A méz természetes, egészséges, tápláló és finom. Számtalan jótékony hatása miatt az egyik leghasznosabb eledel, amit csak magunkhoz vehetünk. Ez a felismerés korántsem a modern korhoz köthető, őseink már hosszú évezredekkel ezelőtt is tisztában voltak vele, kultúrától, sőt, kontinenstől függetlenül. A mézgyűjtés és mézfogyasztás valójában egyidős az emberiséggel, épp csak a módszer és a kifinomultság változott korról-korra. És persze az, hogy miként tekintünk erre az aranyló, ezer módon felhasználható anyagra. Étekként, gyógyszerként, esetleg isteni adományként…
Az „ősméhészek”
Az első ismert nyom egy spanyolországi sziklarajz, Valenciából, az Arana-barlangból. Korát körülbelül 16.000 évesre becsülik, az ábrázoláson pedig egy női alak látható, aki méhek között, azokat kifüstölve lépesmézet szed egy üregből.
Az első „ősméhészek”, mézvadászok tehát még csak kifosztották a vadméheket, gondozásról, tenyésztésről a kezdeti időkben szó sem volt. Egyszerű képlet: a méheket füsttel elkábítani – az odút kifosztani – a mézet (valószínűleg léppel és lárvákkal együtt) elfogyasztani.
Azonban a tervezett méhészkedés első nyomai is meglepően korán felbukkannak, a Kr. e. 7. évezredből származnak. Az asszír birodalom ékírásos tábláin már mézzel készült gyógyszerek receptjeivel találkozhatunk, s a méhészet korai szerepéről sokat elárul, hogy egyik istennőjük neve is Mylitta, azaz méhecske volt.
A méz sokkal több, mint puszta táplálék vagy édesítőszer, ez a régi korok embere előtt sem volt titok. Tartósító- és fertőtlenítőszerként, gyógyszeralapanyagként egyaránt használták, kultikus jelentőséggel bírt – illetve, mint látni fogjuk, nem csak a végterméket, de a szorgos dolgozókat, a méheket is kitüntetett helyen kezelték.
Méz a piramisok között
Az ókori Egyiptomban kiemelt szerepe volt a méhészkedésnek, s az abból származó termékeknek. Ezt templomi és egyéb ábrázolások, domborművek, ékszerek, érmék, valamint a piramisokban talált sírmellékletek is bizonyítják: helyet kapott ott méz, mézes sütemény, méhviaszból készült pecsét, szobrocskák, halotti maszkok, hogy magáról a mézzel és viasszal történő balzsamozásról ne is szóljunk.
A méhészkedés fő központja Alsó-Egyiptom volt. Beszédes a tény, hogy a méh az ország jelképe lett, illetve a fáraó egyik címe is így hangzott: „a Méh Király”. Az ekkoriban használt méhkasok agyaggal borított, fonott vesszőkosarak voltak, melyeket szamárháton vagy a Níluson, vízi úton szállítottak a virágzást követve. A háziasított méhek méze mellett a vadméhekét is fogyasztották, sőt, az előbbinél nagyobb becsben is tartották.
A gyógyászati recepteket tartalmazó Ebers-papirusz több mint 300 helyen említ mézzel készült gyógyító elegyeket, csakúgy külső, mint belsőfelhasználásra, de a méz nem csak a gyógyítás és étkezés területén jelent meg, a kikapcsolódásnak is részévé vált.
Mézborral és mézsörrel ugyanúgy találkozhatunk a fáraók népénél, mint a hellén kultúrában vagy a Római Birodalomban.
A méz és a méhek – világok közti kapocs
Az ókori kultúrákban a mézet nem csak széles körben használták, de az istenek ajándékának és az ifjúság forrásának is tartották. A megbecsült munkások, a méhek pedig, különböző formában bár, de az emberi és az isteni világ közötti kapcsolatot jelentették.
Ez nem csak a már említett birodalmakban, de az araboknál, perzsáknál, Indiában vagy Kínában sem volt másként.
Néhány további érdekesség, a méhek és méhészet antik világban betöltött szerepéről:
- Tudtad, hogy a hindu mitológiában a mennyeknek egy gonosz démontól való visszafoglalásában szerepet játszottak a méhek?
- Ugyanezen méhek az egyiptomiak hite szerint Rá, a napisten könnyéből születtek, s hogy az egyiptomi fáraó III. Ramszesz 21.000 agyagkorsó mézet ajánlott fel a Nílus istenségének áldozati adományként.
- Az ókori Görögországban külön istene volt a méhészeknek, s a méhészkedésnek – egy bizonyos Ariszteusz.
- A római kultúrában sem válnak el egymástól az istenek és a méhészet: mondáik szerint Bacchus, a bor és a mámor istene fedezte fel a mézet, s tanította meg az embereket a méhészkedésre. Nem is akárhogyan, hisz a rómaiak emelték azt tudományos szintre és terjesztették el a kontinensen.
- Vergilius nevét hallva elsőre az Aeneis eposz juthat eszünkbe, de méhészkedés témakörben is írt egy értekezést, melyben a méhkas működését taglalta részletesen.
- Plinius a mézet a “mennyek édességének” és a “csillagok nektárjának” hívta.
A méz és a kereszténység
Bár elsőre meghökkentőnek tűnhet, de valójában a keresztény gondolkodók sem távolodtak el a korábban felvázolt gondolattól, mely a méhek és a méz szakrális szerepét hangsúlyozza. Szent Ágoston, az egyik legjelentősebb nyugati egyházatya és filozófus azt írja, a méz Isten gyengédségét és jóakaratát jelzi.
Kicsit visszább nyúlva a zsidó kultúrkörhöz, érdemes megjegyezni, hogy a Biblia ószövetségi részében is szó esik a méhek gondozásáról, a méhcsaládok nap és eső elleni védelméről, a füstölésről és a méz kinyeréséről. Az Énekek éneke versei között is találkozhatunk a mézzel, illetve az annak tulajdonított szerelmi erővel. A méz – már meg sem lepődünk – Izrael népénél is a bőség jelképe volt, elég, ha csak a „tejjel-mézzel folyó Kánaán” kifejezésre gondolunk.