A kezdetek
A történet majd’ három évtizeddel ezelőtt kezdődött, 1990 szeptemberében, mikor is megnősültem, s feleségem méhész keresztapja révén kapcsolatba kerültem a szakmával. Nagybátyám is ekkoriban kezdett a méhek világával ismerkedni, s az első lépéseknél szintén segítségemre volt. Egyenes ági felmenőim között nem tudunk méhész emberről; első dinasztiás méhésznek mondhatom magam.
Két-három év bojtárkodás után hangzott el a mondat keresztapától: ,,apád csináljon vagy két kaptárt, én pedig adok bele méheket”. Egy évet még ott maradtam mellette, majd nyár végén csöppnyi, első állományomat hazavittem az akkori kis gyümölcsösünkbe.
A téli időszakot tanulással töltöttem: átolvastam mindent, ami csak a kezembe került és a méhekkel volt kapcsolatos. Az igazi próbatétel a nyárral következett, hiszen a tudást már alkalmazni kellett… ráadásul, a tapasztalat szerint minden hibát a méhek fizetnek meg.
Saját sikerek – saját hibák
Telt-múlt az idő, a dolgos hétköznapok forgatagában méheinket tizenkét családra szaporítottuk fel. Ekkor jött az első lecke, amelynél elégtelenre vizsgáztunk.
Augusztusban felmértük a családok állapotát, de az ellenőrzés felénél hirtelen jött zivatar csapott le ránk. Idő szűke miatt, az ősz szorításában nem volt érkezésem megfelelő időben befejezni az ellenőrzést, mindig csak estefelé jutottam ki a méhesbe. A következő héten így egy kivételével néztem csak meg a fennmaradókat; ha a többi rendben van, annál az egynél sem lehet probléma, gondoltam… Egyetlen ilyen nagyvonalú gondolat mennyi kárt okozhat! Mint később kiderült, a nem vizsgált család anyátlan lett. A többiek ezt megérezték, és afféle rablóhadjárat indult a méhek között. Ebben a káoszban mindenki mindenkitől megpróbál erőszakkal élelmet szerezni, a tulajdonos pedig természetesen a végsőkig védi, ami az övé, hiszen csakis azzal képes átvészelni a téli időszakot. A végeredmény: hullák mindenütt, üres lépek, és legyengült, megfogyatkozott családok, akiket így a tél vitt el.
Nagy törés volt ez. Abba is hagytuk a méhészkedést 2-3 évre… ám mikor beköltöztünk a lakásunkba, új fejezet kezdődött. Közös történetünk a méhekkel nem ért véget egyetlen balszerencsés fordulattól.
Hullámhegyek, hullámvölgyek – a második felvonás
Újrakezdtük tehát – de nem a régi rendszerben. A megmaradt, öreg kaptárak cseréje egyre sürgősebbé vált, s bőséges kutatómunka után a Lukács-féle habkaptárra szavaztunk.
Nem csak anyagában lett így más a kaptárunk, de a technológiát is kicseréltük. (Itt a fészekben lévő lépek 42 x 36 cm méretűek, a méztéri keretek pedig 21 x 36 cm-esek.)
Eztán szépen fejlődtünk: évente öt új kaptárral nőtt az állomány, s a megnövekedett méztermésnek új piacot építettünk.
Ebben az időszakban kezdtem erősen érdeklődni a bio méhészkedés lehetőségei iránt is, így elmentem egy előadás sorozatra, ahol végül kiderült, hogy a természetes alapanyagú kaptár úgymond erős feltétel, egyszóval, a habkaptárokkal sajnos alkalmatlanok vagyunk.
Mindenesetre a bio technológiából az atka elleni szereket próbáltam beengedni a méhészetbe, a méhek és a mi egészségünk érdekében egyaránt. Az elgondolás jó volt – az atka populáció viszont nem így gondolta. Bizonytalan tudásom és az atka pusztító hatásának eredményeképpen 2013 tavaszára mindössze öt családom maradt.
Iszonyú munka volt, míg újraépítettük az állományt, de sikerült, s ami legalább ugyanilyen fontos, tanultunk a hibáinkból.
Ebben az időben már iskolai keretek között tanultam a szakma csínját-bínját, s a hosszú évek alatt megszerzett információk itt tudássá rendszereződtek bennem. Ezúton is köszönetet szeretnék mondani a segítségért tanáraimnak – Buskó Lászlónak, Dohos Lászlónak és Hok Józsefnek. Nemsokára OKJ-s méhész vizsgát tettem, s ma hetvennégy családot utaztatunk, hiszen egyhelyben álló méhészkedéssel nem tudnánk ennyi fajta mézet árusítani.
Az alkalmazott NB fészek és ½ NB méztér lehetővé teszi, hogy ne raboljuk ki a méheket. A fészektérből mi soha sem pergetünk, az mindig a családé marad; ezzel vészelik át a hordástalan időszakokat és ezzel a térrel rendelkezve élik meg az új tavaszt. Egy jól betelelt méhcsaládnak 20 kg élelem kell, hogy a mi éghajlatunk teleire felkészültnek mondhassuk őket. Mi azt valljuk, hogy a természetes méztől jobbat nem tudunk nekik adni; minden legeltetéses állattartásra igaz, hogy a legolcsóbb takarmány a jószág számára, amit önmaga szerez meg.
Hosszú évek tanulsága
A szentencia ennyi év és tapasztalat, ennyi siker és kudarc, változás és változtatás után mégis egyszerű: elsők a méhek! Ezt másképpen nem lehet csinálni. Alázattal és szeretettel kell gondozni őket, a nagy természet e féltett és fontos építőkockáit. Nem jó belegondolni, hogy mivé válna nélkülük a világ.
A mai napig büszkeséggel tölt el, ha a méhesben lehetek. Mivel minden részletért megdolgoztunk, tudjuk értékelni a látványt, amikor egy kezelés után végignézünk a kaptársoron. Jóleső érzéssel nyugtázzuk, megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy a méheknek a legjobbat adjuk. Hisszük és tapasztaltuk, hogy sokszorosan meghálálják ezt a bánásmódot.