Az előző bejegyzésben nyomon követhettük a méhészet és a méz történetét az őskortól kezdve az ókori nagy birodalmakon és antik kultúrákon át egészen a kereszténység kialakulásáig. Láthattuk, milyen sokrétűen alkalmazták a mézet és milyen komolyan foglalkoztak a méhészettel már évezredekkel időszámításunk kezdete előtt.
Most koncentráljunk egy sokkal szűkebb, de nem kevésbé érdekes területre: hazánkra.
Méhészet a Római Birodalmon belül
A méhekkel való foglalatoskodás a Kárpát-medencében sem újkeletű mesterség; aquincumi ásatások során mézeskalács készítő formákat találtak, ami természetesen magas szintű méhészkedést és komoly méztermelést feltételez. A Római Birodalom részeként Pannonia Provinciának nevezett területen ez nem is meglepő, hisz, mint arról korábban írtunk, ezt a mesterséget a rómaiak emelték tudományos szintre, s terjesztették azután a tudást a kontinensen.
A birodalom hanyatlása, majd bukása a méhészetre is kihatott – szinte hihetetlen, hogy a professzionális szinten űzött mesterség rövid időn belül megint őskori szintre alacsonyodott, mikor is a legelső mézvadászok még a kaptárak felkutatásával, kifüstölésével és kifosztásával szerezték meg a „mennyek édességét”. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg az elveszett tudást Európában újra alkalmazni kezdték, s a méhészet fellendülhetett.
A honfoglalástól Mátyás koráig
Magyarország területén már a honfoglalás előtti időszakban is foglalkoztak méhészettel az itt élő népcsoportok, a trákok, az avarok és a különböző szláv népek. A bevonuló magyarok folytatták a méhekkel való munkát; több, mint valószínű, hogy eleve nem ismeretek nélkül érkeztek a Kárpát-medencébe.
Első írásos emlékeink a méhészetről királyi okiratok formájában Szent István korából származnak. Az Árpád-házi királyok a későbbiekben is kiemelt figyelmet szenteltek a méhészetnek: több királyi diploma és alapítólevél tanúskodik erről, s külön királyi méhészetek is alakultak.
A nemes mesterség első központjai a kolostorok, oktatói pedig a papok voltak, akik a fortélyokat a klasszikus római forrásokhoz visszanyúlva tanulták ki. A viasz – főként a templomok gyertyahasználata és az okleveleken használt viaszpecsétek miatt – annyira fontos anyag volt már a kezdetektől, hogy azzal bírságokat, kártérítést, kisebb vétségeknél büntetést is ki lehetett egyenlíteni. A „méhtermékekből” az egyháznak tizedet, később a nemeseknek kilencedet kellett fizetni.
A méhészet újbóli fejlődésével és terjedésével csakúgy hazánkban, mint Európa-szerte új foglalkozások keletkeztek, mint például a viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. E tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek, a méhészkedés mesterségét pedig törvényekkel védték. A visszaéléseket, tolvajlást, kaptárak kifosztását keményen – nem egy esetben halálbüntetéssel – torolták meg.
Érdekességként megjegyezhetjük, hogy a méhészet töretlen fejlődését még az országot romokban hagyó tatárjárás is csak ideiglenesen tudta megakasztani, s a méhek a későbbiek folyamán még az ország védelmében is részt vettek: a várvédők ostromok folyamán nem egy feljegyzés szerint méhekkel teli kasokat dobtak a falon felfelé igyekvő törökökre.
A magyar méhészet a 15. században élte fénykorát; Mátyás király idejében az egy főre eső méz- és viaszfogyasztás jóval nagyobb volt, mint napjainkban, emellett kereskedőink magyar mézzel és mézes termékekkel, méhviasszal, mézsörrel, mézes tésztákkal látták el a környező országokat is. A magyar méz híres volt szerte Európában, egészen Velencéig eljutott!
Mélyrepülés és fellendülés két évszázad alatt
Ám egyszer minden fénykor a végéhez ér: a 16. századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult, melynek több oka is volt. Egyrészt, a török hódoltság alatt hazánk számos kiváló, korábbi méztermelő területe elnéptelenedett, másrészt Európában egyre több cukorfinomító épült, így a cukor, mely korábban luxuscikknek számított, lassan olcsóbbá vált a méznél, s elkezdte átvenni annak szerepét. Ezzel egyidőben a viasz iránti kereslet is jócskán csökkent, ahogy új világítóanyagok, olaj, paraffin és sztearin kezdtek elterjedni.
A hullámvölgy egészen a 18. század közepéig tartott. Mária Terézia ismerte fel újra a méhészetet támogatásának szükségességét: rendeletei nyomán 1765-ben létrejött az első hazai méhészszövetség, s a királyné öt évre rá Bécsben méhészeti főiskolát is alapított. Európa első rendszeresen működő gazdasági iskolájában, a keszthelyi Georgikonban már az alapítás évében, 1797-ben kötelezővé tették a méhészet oktatását.
Mi a méz ma minálunk?
A méhészet a 18. század végére újra kijutott tehát a hullámvölgyből, s azóta, bár korábbi szerepét nem kapta vissza, stabil helyzete van a magyar gazdaságban. 1879-ben létrejött az Országos Magyar Méhészeti Egyesület, mely a mai napig működik.
A méz, úgy tűnik, manapság ismét kezdi visszafoglalni helyét táplálkozásunkban, nem lehet azonban a nagyságrendekkel olcsóbb cukor vetélytársa, így az őt megillető helyet, mint elsődleges „édesítőszer” valószínűleg sosem foglalja el újra.
A magyar méz Európa-szerte elismert minőségnek számít, hazánkban mégis alig harmada az egy főre jutó mézfogyasztás az európai – nagyjából másfél kilogrammos – átlagnak.